Áradó szeretet, avagy Marosvásárhelyen a Zarándokvonat


zarandokvonat

Háromnegyed hétre volt meghirdetve a zarándokvonat érkezése. Budapestről indult, Csíkszeredába fog érkezni, a csíksomlyói búcsúra. Marosvásárhelyen is megállt pár percre. Mi, vásárhelyi magyarok, kimentünk a fogadására. Piciny kis állomásunk nem gyakran lát ennyi embert egyszerre összegyűlni. Türelmesek voltunk, jó hangulat uralkodott.

A rend őrei is vigyáztak ránk. Rég nem látott ismerősök, jó barátok beszélgettek, nevetgéltek, időnként egyikünk másikunk ernyőt formálva a tenyeréből, a messzeséget kémlelte, hátha észreveszi a gördülő szerelvényt. Jó egy óra késéssel érkezett, az is megfordult a fejünkben, hogy nem az itteni idő szerint számoltak a szervezők.

Székely zászlókat lengetett a szél, egy pár felnőtt és gyerek kezében. Valami jóra vártunk. Valami kedvesre. De ami érkezett az maga volt a felemelő szeretet, maga a csoda.

Hosszú vonat érkezett, az oldalán székely és magyar zászlók lobogtak, kihajolt utasok tartották. Még meg sem állt a szerelvény, kezek nyúltak le, és fogták meg a i kezünket. Ami ott lebegett felettünk, közöttünk, az csakis a szentlélek Isten maga lehetett. Kézzel fogható volt a szeretet. Egy apró termetű vásárhelyi néni kortársa kezét szorongatta, halkan szólt fel neki: ”Elénekeljük a székelyhimnuszt?”. És reszkető hangon elkezdték. Előbb csak ők ketten, aztán csatlakozott hozzájuk a tömeg, mind erőteljesebben hangzott a dallam. Szemünkben öröm könnyei csillogtak, és egy óriási, felemelő, frenetikus érzés kerített hatalmába: az összetartozás. A valódi, tiszta szeretet tartott bennünket átölelve. Anyaországi és erdélyi magyar eggyé vált. Hálás vagyok a barátomnak, aki biztatott, hogy menjek el, legyek ott a fogadó emberek között. Életem egyik legmeghatóbb és egyben felejthetetlen élménye volt, melynek hű leírására kevésnek bizonyul a billentyűzetem…

Lakó Péteri Tünde
vanegypercem.com

Ha érdekelnek további cikkeink, szeretnél meglepetés kedvezményeket iratkozz fel hírlevelünkre!