Napról napra érzem, hogy nem bírok már ebben a városban élni


Napról napra érzem, hogy nem bírok már ebben a városban élni. Ezt soha nem gondoltam volna magamról, én, mint tősgyökeres marosvásárhelyi!

26-os-busz

Délután negyed négy. Közel egy órája állok a 2-es poli buszmegállóban (ami, azért egyezzünk meg, nagy közszállítási csomópont a városban), éhesen és időveszteségben szenvedve, azzal a céllal, hogy “hamarabb” hazaérjek. Azért nem indultam el gyalog, pedig gyönyörű idő van, mert úgyis menetrend szerint jön a 26-os busz (reméltem optimistán). Gyalogolni pedig nincs időm. A szinte egy óra alatt EGY OLYAN BUSZ SEM JÖTT, ami bár kicsivel is közelebb tudott volna vinni otthonomhoz (Kárpátok sétánya). Bocsánat, elment három maxi-taxi, ami rendesen ki volt kerekedve a sok embertől, akik nem azért néztek ki az ablakon, mert jól esik, hanem mert oda voltak nyomva. Ennyit a közszállításról…

Mit csináljon az ember?

Taxira nem fizetek, nem annyira sürgős a helyzetem, és amúgy is, van ingyenes buszbérletem. Sajnos már csak egy évig (mesterképzésen vagyok). Ilyen körülmények mellett pedig legyen is ingyenes, hallod-e?

Autóval nem járnék, fel van túrva a város fő útjainak csomó szakasza, ugye, káosz van az egész városban, s amúgy sem tudnám megengedni magamnak minden nap, mert, ugye, nem levegő hajtja, és pályakezdő fiatal vagyok, azt hiszem ezt nem kell tovább magyaráznom. Hja, meg nincs parkolóhely. Sehol.

Bicikli? Kizárt! Életveszélyben érezném magam itt elindulni, nekem mint “amatőr” biciklisnek, mert ugye nincs semmi bicikliút.

Még gyalog sem kívánatos a Bolyai utcán például végigmenni, ahol sokszor az út szélére rekedsz, ahol meg munkások dolgoznak, mindenik utánam füttyent és “csodálatos” bókokkal illetnek.

Azt hiszem, minden lehetőséget kiaknáztam. Repülőm nincs és sajnos teleportálni és repülni sem tudok (csak néha álmomban).

Napról napra érzem, hogy nem bírok már ebben a városban élni. Ezt soha nem gondoltam volna magamról, én, mint tősgyökeres marosvásárhelyi!

Egy idő után már nem tudod mellőzni ezeket, nem tudod rendesen értékelni a jó kezdeményezéseket, mert alig vannak. Főleg, ha olyan a munkahelyed is, ahol első kézből találkozol ezekkel a problémákkal. Pedig rohamosan fejlődik a színházunk, új kezdeményezések bukkannak fel e téren, a filharmónia jobbnál-jobb koncertekkel örvendeztet, virágzik a könyvvásárunk, az Alter-native filmfesztiválról meg a TIFF-ről nem is beszélve. Ez csak néhány példa a rengeteg kulturális esemény sorából, melyek egyre gyakoribbak. És megmondom őszintén, egyszerűen nem tudok tiszta szívemből örülni nekik, mert lenyom ez a napi hercehurca, tragikomédia.

DE van piskóta dögivel, hálistennek, és még lesz, mindenhol! Meg csípős köd. Meg zsiráfunk az állatkertben, hja és Európa Kulturális Fővárosa címre pályázunk!
Azt hiszem efféle érzésekkel nem vagyok egyedül.

Egy olyan generációt képviselek, akik nem tudnak betokosodni és beszürkülni a hétköznapokba. Nem tudnak belenyugodni minden igazságtalanságba és a baklövésekbe, amelyek oly gyakoriak a közvetlen környezetünkben. Innováció, fejlődés, továbbképzés, kreativitás, találékonyság – ezek a 20-as, 30-as fiatalok célkitűzései, tulajdonságai. Fejlődni akarnak, alkotni, munkájukkal kicsit is jobbá tenni a világot. Mekkora klisét írtam, ugye? Ilyenkor megkérdik a trónon ülők vagy az egyszerű polgárok (tisztelet a kivételnek), hogy: “nos, tessék, hol vagytok?” Itt lennénk, arra várunk, hogy meg tudjunk nyilvánulni, ha teret adnának és keretet erre. Ezek után pedig csodálkozunk, hogy minden fiatalnak az az elsődleges célja, hogy miután elvégzi az egyetemet, külföldön kamatoztassa tudását és képességeit, mert ott legalább értékelik. Ha meg nem szakmán belül, akkor legalább világot lát, civilizált környezetben él és pénzt gyűjt a jövőjére (itthon ugye nem igazán tud)… Nos igen, így repülnek el a “madarak” városunkból.

Hazaértem, jött a 26-os, egy menetrendtől teljesen eltérő időpontban.
Legalább jobban esett az ebéd… Mert megszenvedtem érte…

Túl nagyok lennének talán az elvárásaim??!

Forrás: Avram Izabella/Transindex.ro