A mi gyerekkorunkban rengeteg fa volt. Fiatal, öreg, égbenyúló, terebélyes, tömzsi, nyúlánk, szóval mindenféle. A mi városunkban mindig sok szép, árnyékos utca, tér volt. Hangulatuk volt ezeknek az utcáknak. És ezt a hangulatot kilencven százalékban a fák, növények adták. Ha azokra a parkokra gondolok, amelyekben játszottunk, legelőször a fák jutnak eszembe. A fák, amelyek árnyékot adtak nekünk, amelyeknek törzséhez kikötözhettük a spárgát, hogy rongyos plédünkből sátrat állítsunk, hogy csak azt említsem, amit egy gyerek szemével láttunk.
Emlékszem, hétvégenként kirándulni mentünk. A közeli erdőkbe. Gyakran sétáltunk ki a Vácmányra, esős idő után Édesapám gombászott, mi rohangáltunk a nagyok körül, előre, hátra, le-le gurultunk a kisebb dombokon, szamócát, virágot, kökényt gyűjtöttünk, mikor minek volt szezonja. Vagy fent voltunk a szülőkkel a Somos-tetőn. A legritkább esetben mentünk a betonúton. Inkább az erdőn keresztül közelítettük meg. Akkor még volt som a Somos-tetőn… Városi gyerekek voltunk, de sokat jártuk a természetet. És védtük, nem szemeteltünk, nem rongáltuk.
A mai világban a gyerekeket beülteti a szülő az autóba, és felviszi a Somira, ahol uniós játszótéren játszhat, vagy kimennek, persze autóval, a Vácmányra, megebédelni. Esetleg, ha nincs minderre idejük, akkor elmennek egy gyorsétkezdébe, ahol a gyerek ócska játékot kap a menü mellé. Talán beülnek egy multiplex moziba, persze „háromdés”-be. És akkor még szerencsésnek is mondhatja magát az a gyerek, akivel ezt megteszik, mert legalább foglalkoznak vele a szülők, nem bambul egész nap a tévé képernyőjére, vagy nem gyilkolja a virtuális ellenségeit egy véres „onlájn” játékban. Ne ámítsuk magunkat, barátaim! Mindezért nem elsősorban a rendszer és a világ a hibás. Hanem mi. Igen, igen, mi. Valahol valamit elrontottunk. Talán túl sok mindent akartunk a szélsebesen fejlődő világ dolgaiból megadni a gyermekeinknek. Mellőzve az igazán fontos dolgokat, mint az emberi kapcsolatok, ( már nem muszáj kimozdulj, kisfiam, a lakásból, addig se kell aggódnom érted ameddig a számítógép mellől beszélsz a barátaiddal), a könyvek, ( megvettem neked, drága gyermekem a legújabb technikai csodát, ezzel aztán egész nap eljátszhatsz), a természet, ( nem megyünk erdőbe, ott esetleg kullancs fészkelődik a bőröd alá, vagy rád esik egy száraz ág,…).
Szép lassan kiiktattuk a lényeget… az életet magát. Tudom, tudom, nem lehet általánosítani. De nézzünk körül. Több fiatallal beszélgettem az elmúlt napokban. Az egyik legégetőbb témában, ami most igencsak ránk szakadt, aminek hatására végre felkaptuk a fejünket. Városunk fáinak a irtásáról, megcsonkításáról. Kilencven százalékuk nem értette mi a baj. Felgyorsult a világ, sok az autó, kevés a parkoló, szélesebb út kell, sőt, egyikük azt mondta, hogy biztosan nem vezetek autót, mert, ha vezetnék, akkor tudnám, hogy a Klastrom ( Mihai Viteazul) utcai nyolc (!) egészséges fát igencsak jól tették, hogy kivágták… Mert ott, azon a környéken mindig dugó alakult ki.
Valahogy fel kellene ébredjünk, és fel kellene ébresszük a fiataljainkat. Mert ha nem teszünk sürgősen valamit, akkor bizony, bizony a jövő gyermekeinek csupán képernyőn mutogathatjuk, hogy milyen egy zöldellő park, sétány, város… Ahol nem csupa acél és beton minden…
Az első lépést már ma megtehetjük, kedves marosvásárhelyi polgártársak! Menjünk ki a főterünkre, délután ötkor, és emeljük fel a szavunk a fák védelmében, hogy unokáink is lássák: bár sok mindent elrontottunk, most már belátjuk, és mentjük ami menthető!
Marosvásárhelyen, ma, azaz 2013 április 14-én, délután öt órakor, amikor megszólal a toronyóra, legyünk ott, és öleljünk meg egy fát!
Lakó Péterfi Tünde
