A minap megjelent egy írásom, amelyben leírom egy élményem, ami Magyarországon esett meg. Szó van benne arról, hogy a nővér is, a doktor is „lerománozott”. Hihetetlen sokan olvasták. Kaptam érte hideget-meleget. Amiért ismét szóba hozom a dolgot, az az a késztetés, hogy érthetőbbé tegyem mi az ami bántott. Megpróbálok tárgyilagos maradni, bár nem könnyű, elismerem.
1991 szeptember 1. Ekkor történt az, hogy megszültem második gyermekemet, Szolnokon. Ekkor románozott le a nővér, majd az orvos. A leírt élmény valós. Lehet, hogy túlságosan szabadon engedtem az érzéseim, amikor írtam, de ettől még az tény marad… Az orvos a továbbiakban is így emlegetett: a román. Természetesen szóvá tettem, amire a válasz: „Ugyan, asszonyom, attól, hogy beszél magyarul, még nem magyar!”. Nem vitatkoztam tovább. Az ellátás az ő részéről szégyenteljes volt. Elment szabadságra, úgy, hogy a varratokat bennem „felejtette” , mi több, a kórlapon se tüntette fel. Amikor egy viziten a főorvosnak szóltam, becsületére legyen mondva, azonnal felhívta telefonon a kollégáját, és berendelte. Azt a durvaságot, ahogy bánt velem, senkinek nem kívánom. Az eredmény: a sebet a varrat durva kiszedése után újra össze kellett varrni. Voltak kórházi dolgozok, akik szeretettel fordultak felém. Akik az embert látták bennem is. Hála nekik.
A gyermek aztán cseperedett szépen, eljött az idő, hogy iskolába járjon. Negyedikes volt, amikor a búcsú ünnepségen a a tanítónőnek virágot szerette volna átadni. Mivel éppen előtte való percekben vonták felelősségre a szülők a tanítónőt az elsikkasztott osztálypénz miatt, dühös volt. Lelökte a gyereket a lépcsőn. Ezt már nem hagyhatta az iskolát működtető önkormányzat szó nélkül, hisz a képviselői közül ketten is tanúi voltak az esetnek. Összehívtak egy bizottságot, aminek a gyűlése nyilvánosan zajlott, a tanítónőt áthelyezték. Azért nem rúgták ki, mert nem magyar gyereket lökött le. Ez ki is mondatott a gyűlésen. A jelenlévők elhűltek. Miután kimentünk az épületből, többen odajöttek hozzám, és biztosítottak arról, hogy ezt ők nem így gondolják.
Aztán egy másik példa: a boltban a 2-3 napos kenyeret próbálták eladni nekem. Reklamáltam, kértem, hogy frisset kapjak. A boltvezető megvetően mondta: maguk mikor ettek Romániában friss kenyeret? Ehhez szoktak úgyis a románok. Több hasonló eset megtörtént. De történtek kellemes dolgok is. Amikor egy hölgy azt mondta: de jó, hogy hazajöttetek, akkor bizony megmelengette a lelkünket. Vagy amikor más valaki azt mondta, hogy milyen szépen használjuk mi a magyar nyelvet, öröm velünk beszélgetni… Megismertem sok tisztességes, kedves embert, barátságok szövődtek, melyek a mai napig tartanak.
Tehát tény, és azt hiszem ebben sok erdélyi honfitársam megerősít: románoznak bennünket az anyaországiak. Tudatlanságból. Ugyanakkor vannak kivételek. Ezt tudjuk. Ha leírom, akkor az baj? Jobb hallgatni róla, szőnyeg alá seperni? Úgy tenni, mintha nem létezne a jelenség? Kinek jobb…? Azt gondolom, hogy egy-egy ilyen kinyilvánítás után, talán kevésbé fog előfordulni.
Lakó Péterfi Tünde
