Egy jó barátnőmnél jártam a tegnap este. Kellemes volt, jót csevegtünk, finom süteményt ettünk. A lakásban megláttam valamit. Ami egész emlék-lavinát indított el bennem.. Hihetetlen, hogy apró tárgyakat, rég nem érzett illatokat, gyermekkorban használt szavakat hogy el tud feledni az ember, azzal, hogy nem használja. Eltemeti őket, búcsú nélkül, új, modernebb tárgyak, más illatok, a korral haladó szavak veszik át a helyüket.
De egyszer csak meglát az ember valamit, ami másé volt ugyan, de világra olyan mint az régen. Bizonyára kíváncsi a nyájas olvasó, hogy mi ragadta meg a figyelmem. Elárulom, és talán kinevetnek. Fekete műanyagból kivágott rajzfilm-figurák, Miki egér, Donáld kacsa, Goffy és a többiek… Falra akaszthatóak voltak. Emlékszik még valaki rájuk? Egész este ott motoszkált bennem ezeknek a képe, és mindegyre mosolyra késztetett. Hazaérve olvasni próbáltam, de elkalandoztak a gondolataim. Képzeletben elmentem a régi lakásba. Oda ahol felnőttem. És meglátogattam a réges-régi falakat, amelyen talán, bocsánat, egészen biztosan, más a festés, lehet, hogy már az ablakok, ajtók sem a régiek.
Vajon mi maradhatott meg azokból az időkből? Emlékszem, a nagyszobában zöld függöny volt. Bizonyára nem véletlen, hogy most nekem is az van… Az enyém modern, minta nélküli. Tisztán látom magam előtt azt a régit, azt a gyönyörűt, aminek a csodájára jártak Édesanyu barátnői. Ovális minták voltak beleszőve, olyan tenyérnyiek, fura, a természetben nem létező virágokkal. Édesanyu kivágta az alján a minták közti részeket, így az egyenes rész vidám, különleges lett. A kisszobában sárga, vastagabb függöny volt… Az is szép. Aztán látom a labdaformájú csillárt, amit Édesapu csinált. Hatalmas strandlabdára tekerte az „árecset”-en és színes festéken előbb végigfutó fonalat (vagy damilt? nem emlékszem pontosan). Száradás után kihúzta a dugót a labdából, majd egy kis lyukat vágva a labdát kiszedte, és kész is volt a vidám lámpabura.
Látom a fekete, háromágú gyertyatartót, a réz karnist, ami fölött Édesapu görnyed, apró vésővel virágot vagy harci jelenetet karcolva rá. A Betty Bup lehúzós képeket a fürdőszoba csempéjén, az eperillatú krémet, amit Édesanyu használt, érzem a habfürdő illatát, a lúdláb torta enyhén kávés ízét, bevillan az esték hangulata, amikor rajzfilm (Mihaela, Veronika, Lolek és Bolek) után már mentünk is lefeküdni, mi gyerekek, a römi-partik vidámsága… és még ezer meg ezer tárgy, illat, érzés… Vajon hagyott nyomot a sok szeretet ami ott sugárzott körülöttünk? Vajon érzik a jelenleg ott élők ezt? Vajon most boldogság lakik a falak közt, vagy szomorúság?
Megszólal a telefonom: üzenet érkezett. Összerezzenve, kissé nehézkesen bújok ki nosztalgikus gondolataim közül, és csak homályosan látom az apró képernyőn a betűket. Nem kínlódok, még várok az elolvasással, és az jut eszembe, hogy Édesapu mennyire élvezné ezt a modern technikát, a mobiltelefont, az internetet, egyszóval a mai életünkhöz tartozó kütyüket. Fogadalmat teszek: veszem a bátorságot, és a közeljövőben elmegyek boldog gyermekkorom helyszínére, a régi Tudor negyed egykori Koronka útján található blokklakáshoz, becsengetek, és engedélyt kérek a lakóktól, hogy kicsit beléphessek… Talán megengedik. Ezért most nem fejezem be teljesen ezt a kis szösszenetet, kedves olvasó, mert szándékomban áll elmesélni Önöknek, hogy mi történt, ha bejutok , mi változott, hogy egyáltalán van-e még valami a régmúltból, akár egy ablak, akár egy fürdőkád, akár egy érzés…
Lakó Péterfi Tünde
