Azon a kócos, fagyos februári napon nem jött össze a találkozás… Pedig úgy várt… Érezte talán, hogy jöhet egy rianás életünkben…. Lecsúszott az ég szánkója és magával vitte a csíki táj szépségeinek megörökítőjét, a portréfotós nagyágyúját, imádott unokabátyámat, nagypét.
Azóta a csillagok sziporkázása mindig mosolyt csal az arcomra, mert arra gondolok, Zolikánk vakuja villan meg az ég kupoláján … Talán angyalokat fotóz, az atyaisten jobbját, a felhők habját, a mennyei táj rejtelmeit örökíti meg megannyi hozzáértéssel, mélységekről fakadó tehetséggel. Talán kuncognak is az ég lakói NagyPé jóízű mondásain, mert nemigazán akadt halandó e földkerekségen, akit meg ne tudott volna nevettetni.
NagyPé nem szerette a nagy felhajtást maga körül, a tiltakozás minden formáját bevetette, ha írni szerettem volna róla, el-el bújt csibészes mosolya mögé és góbé agyafúrtsággal új területre vezérelte a beszéd folyamát. De képei beszélnek, üzennek helyette is, versre fakasztják az írót, megigézik a nézőt, örökre bevésődnek az agytekervényekbe.
Hű társával, a fényképezőgépével járta Erdély vidékeit, vadászott és „rálőtt” a felbukkanó témára. Látta a lényeget, a furcsát, a hihetetlent, a láthatatlant… A potyautas, Tűnődés, Öreg csángó, Terefere, Bukolika, Életerő a fotóművészet igazgyöngyei.
Fény és az árnyék volt a címere. Eddig fényben fotózta az árnyékvilág adta furcsaságokat, három éve már, hogy az árnyékvilágban keresi a fény szülte csodákat. Vagy fordítva…? Nagy Pál Zoltán talán megtalálta a választ…
Suba Köpeczi Júlia, Fotó címe: Potyautas
