Mindegyikünk életében volt olyan időszak, amikor valamilyen okból, bizonyos élethelyzetekben lehangoltabbak, szomorkásabbak, érdektelenebbek voltunk, kicsit borúsabbnak láttuk az életet, de ez nem jelenti azt, hogy föltétlenül depressziósak voltunk. Az élet teljessége automatikusan lehetőséget ad az öröm, boldogság és megelégedettség megtapasztalása mellett a szomorúság, tehetetlenség és fájdalom megtapasztalására is, és mindezek által megajándékoz minket az önmagunk és embertársaink iránti együttérzés, megértés és elfogadás képességével, és azzal a képességgel, hogy saját érzelmeinkkel kapcsolatba kerülhessünk és egészségesen megéljük azokat az élet szolgálatában.
Fotó: Flickr.com
A depresszió sokkal több és mélyebb a szomorúságnál, egy olyan összetett, levert lelkiállapot amely, huzamosabb ideig fennáll, naponta, a nap legnagyobb részében, és jelentősen meggátolja a depresszióban szenvedőt feladatainak elvégzésében az élet több területén.
Ez a senki által nem kívánt és mindenki által „rettegett” lelkiállapot, valójában arról szól, hogy az ember számára nem hozzáférhető többé a kapcsolat az Élet valódi forrásával, lassan minden (és mindenki) életidegenné válik. A depresszió súlyos formáiban megszűnik a kapcsolat a realitással, és az irreális gondolatok és fájdalmas érzelmek által megteremtett illuzórikus valóság bilincsbe köti önnön megteremtőjét. Az életenergia természetes éltető áramlata elakad, nem mintha megszűnt volna, nem lenne már ott, mert igenis ott van, hanem megszakad a kapcsolat, már nem lesz hozzáférhető a depressziós számára. Így, egy másik kapcsolat kel életre az élet egy másik dimenziójával, fájdalmával, és az értelmetlenség fájdalmával, amivel a depressziós nem tud mit kezdeni, szenved és tehetetlenné válik.
A depresszió világában minden felmerülő gondolat félelmet kelt, nem reményt. A kusza, önromboló, idegen irracionális gondolatok, amiket folyton önmagára vonatkoztat az illető, eltakarják a valódi erőforrásainak szolgálatában álló gondolatokat. Mivel az ember minden porcikája tisztában van az élettől való elidegenedés e realitásával, el kezd harcolni (még ha nem is tudatosan) a depressziós gondolatok, érzelmek, életérzet ellen, legtöbbször mindhiába. A többszörös kudarc belesodorja az önsajnálat hálójába, amelybe aztán beletemetkezik. Életkedve lankad, nem eszik, nem alszik, minden apró cselekvés elvégzése, ami eddig simán ment, hatalmas erőfeszítést igényel, a gondolkodás is teher és veszélyes számára, minden egyes perc ugyanaz az örökkévalóság végtelen megismétlődésének tűnik, csak a hatalmas üresség, a szomorúság, tehetetlenség, értelmetlenség, reménytelenség és az értelmetlen lelki szenvedés válik az élet megélésének egyetlen opciójává. Persze így senki sem akar élni, ha már nem tudunk semmit tenni ellene, nincs remény, akkor inkább a halál – és ily módon (is) kezdetét veszi(veheti) a depressziós és a szerettei számára a legfélelmetesebb játszma.
A depressziósok arról számolnak be, hogy valaki más éli az életüket, már nem ők azok, akik valaha voltak, mintha egy mély fekete lyuk uralná őket, ami minden életenergiájukat, akaraterejüket beszívja (és így is van). Mindenféle számukra eddig idegen gondolattal és félelemmel küzdenek. Egyre gyakrabban bukkannak fel az öngyilkossági gondolatok, ami borzalmas félelmet generál bennük, hiszen ez a gondolat ellenkezik értékeikkel, szándékaikkal. Csak gondoljunk bele, mennyire nehéz úgy élnünk, hogy állandóan azon jár az eszünk, hogy meg akarunk halni. Sok depressziós nem is akar meghalni, hanem élni akar, csak nem így. Ezt fontos megértenünk.
Ezeket olvastad már?
A hozzátartozók azt látják, hogy barátjuk, kedvesük, rokonuk, gyerekük, munkatársuk szeméből eltűnt a csillogás, valami bántja, nyomasztja, elhanyagolja magát és barátait, nem tudja végezni aktivitásait, ami eddig örömet okozott neki már nem csinálja, ingerlékeny vagy nyugtalan, sokszor semmilyen ok nélkül sír, elzárkózik a világtól, sőt, senkivel sem akar beszélni és senkit nem tűr meg maga körül. Számukra érthetetlen, hogy nem képes összeszedni magát vagy egyszerűen túltenni magát rajta. Sajnálják, mindenáron meg akarják menteni vagy dühösek rá, átveszik a tehetetlenségét és saját tehetetlenségükben néha agresszívek vele, néha lemondanak róla, mert bizony borzalmas végignézni, ahogyan a párunk, családtagunk, barátunk, szerettünk így lemond magáról, elzárkózik tőlünk, begubózik és semmi segítséget nem fogad el, pedig a csillagokat is lehoznánk érte, csak újra boldognak lássuk.
Nagyon sokan közülünk abban a tévhitben élünk, hogy a depresszió miatt lesznek öngyilkosok az emberek. Pedig nem a depresszió öli meg az embert, hanem a reménytelenség.
A depressziónak egyik másik fontos vetülete az, hogy autoimmun betegségek, rákos megbetegedések és számos más betegség melegágya. A pszichoszomatikus betegségek kialakulásában nagy szerepet játszik a lelkiállapot. A test és lélek szorosan összefügg egymással, és ha a lélek sérül, az kihat a testi egészségre is (azok számára, akik eddig is kételkedtek ebben, megelőlegezem, hogy egy új tudományág, a pszicho-neuro-immunológia ezt a kérdést kutatja, és már teljesen bizonyított, hogy szoros kapcsolat van a lelki egészség és az immunrendszer között). Holisztikus szempontból úgy is fogalmazhatunk, hogy a depresszió az érzelmi rendszerünk és tudatalattink tisztulási lehetősége, régi felesleges félelmeink, lerakódott stresszünk kilökődése. Depresszióban is az élet és az életenergia egyensúlyra törekvése mutatkozik meg.
Ez a „lelki gyógyulás”, mint minden más gyógyulásunkhoz hasonlóan, igen kellemetlen módon történhet. Mivel lelkünk gyógyulásában mi is aktívan kivehetjük a részünket, ez a tisztulási, gyógyulási folyamat olyan módszerekkel is szabályozható, mint a rendszeres testmozgás és a meditáció.
Másrészt, a depresszió lehet egyéb betegségek tünete, ebben az esetben az alapbetegség helyes felismerése és kezelése a depressziót is megoldja.
Sajnos, sokan a depressziósok közül nem fordulnak segítségért, önmagukat kezelik különbnél különb módon (gyakran alkohollal vagy drogokkal), vagy egyszerűen várják, hátha magától elmúlik, későn fordulnak vagy kerülnek szakemberhez, pedig életminőségük javulásának (sőt gyógyulásuk!) lehetősége fennáll.
Fotó: Flickr.com
Mit ne tegyünk, ha szerettünk depressziós?
Ne féljünk. Azok számára, akik nem ismerik a depressziót, ijesztőek lehetnek ezek az életidegen, élethiányos érzések, gondolatok, főleg amikor szerettünk arról beszél, hogy szeretne inkább meghalni. Az öngyilkosok nagy része valamilyen módon közli szándékát, ez tulajdonképpen egy segélykiáltás, csak hajlamosak vagyunk nem meghallani, és főleg nem komolyan venni. Azt mondjuk „ó, ne butáskodj” vagy „ne mondj ilyeneket, légy komoly” s ezzel le is zárjuk a témát, mert megijedünk, félünk. Pedig komolyan kell venni! A félelem és tagadás megakadályoz abban, hogy meghallgassuk őt, megértsük helyzetét és fájdalmát, és a megfelelő időben és módon cselekedjünk szerettünk érdekében.
Ne féljünk mi is külső segítséget kérni, elvinni orvoshoz, kórházba vagy egy segítőhöz. Ne engedjük, hogy szerettünk tehetetlensége minket is becsapjon és elhitesse velünk, hogy tehetetlenek vagyunk segíteni neki. Ne dőljünk be a valótlan csapdáknak, amikkel becsapja önmagát.
Ne kicsinyítsük le a problémáját, ne hibáztassuk állapota miatt, így csak további bűntudatot és önvádat táplálunk benne, még jobban begubózik, elzárkózik. Bőven elég neki abból az érzésekből és gondolatokból, amikkel nem tud mit kezdeni.
Mit tegyünk, ha szerettünk depressziós?
Szeressük. Persze minden megmaradt erejével azon fog dolgozni, hogy meggyőzzön minket arról, hogy nem szeretjük őt, őt nem szereti senki, és hagyjuk őt magára, de szeressük akkor is. Ha tisztes távolságból is. Legyünk türelmesek vele.
Hozzuk kapcsolatba egy külső emberrel. Sokszor egy idegennek sokkal könnyebben ki tud tárulkozni, mint egy családtagnak vagy barátnak (szégyenérzete, az, hogy teherként éli meg önmagát, vagy éppen családi helyzete miatt nem tudna a családhoz fordulni).
Figyeljünk rá és hallgassunk az ösztöneinkre. Ha észreveszünk valami szokatlan változást viselkedésében, ami nem stimmel, álljunk a sarkunkra és legjobb tudásunk szerint cselekedjünk.
Nem is annyira a mennyiség, hanem inkább szociális hálónk minősége védő hatással rendelkezik a depresszió kialakulásával szemben. Egy jó baráti, családi közösség szerves részeként élni szinte minimálisra csökkenti a depresszió kialakulását. Az egyedülállók, özvegyek, izolált körülményekben élők között gyakoribb a depresszió. Hajlamosabbak a depresszióra azok, akiknek a családjában szülőknél, nagyszülőknél jelen volt a depresszió, öngyilkosság, más pszichés betegségek, alkohol- vagy drogfüggőség. Mindezeket tartsuk szem előtt, figyeljünk az egyedül maradottakra, törekedjünk egészséges kapcsolatokat kialakítani életközösségeinkben (családi, baráti, szűkebb és tágabb társadalmi, és hitközösségeinkben), és ne felejtsünk el embereknek lenni.
Ennek érdekében elengedhetetlen, hogy saját testi, lelki és szellemi egészségünk megőrzésén és gyarapításán folyamatosan, tudatosan munkálkodjunk. Csodálatos annak a tudásnak a birtokában lenni, hogy saját lelki egészségünk megőrzésével, életbe vetett hitünkkel és bizalmunkkal, értékeink gyarapításával és hiteles képviseletével hozzájárulunk embertársaink, szeretteink lelki egészségének megőrzéséhez. Hát tegyük meg! Figyeljünk az Életre, ápoljuk, értékeljük és éljük meg a kapcsolatot vele.
Bátorság! Van remény!
dr. Birtalan Katalin
Elmegyógyász szakorvos
