Emlékszem, mikor regisztráltam a Facebookra, és először körülnéztem. Nem igazán találtam érdekesnek. Na, persze nem is volt mi felkeltse az érdeklődésem, hisz alig egy-két ismerősöm akadt. Aztán néha kaptam egy-egy emailt, amiben értesített a Facebook arról, hogy bejelölt valaki. Ha ismertem az illetőt, akkor visszajelöltem, ha nem, nem is törődtem vele. De ennyi volt. Sokáig. Hónapokig. Egy néhai barátnőm kedvéért kezdtem belépni gyakrabban, aki nagyon nagy élvezettel töltötte ott üres óráit. Hetek teltek el, amíg jómagam is ki mertem tenni valamit a falra. Izgatottan figyeltem, hányan nyomják meg a poszt alatt a tetszik gombot. Bele-bele estem egy-egy vírus csapdájába, mikor olyasmit nyitottam ki, ami érdekesnek ígérkezett. De aztán tanultam a hibáimból.
Teltek, múltak a hónapok, lassan évekké duzzadtak, és arra lettem figyelmes, hogy mind jobban élvezem az ottlétet. Azóta két csoportot alakítottam. Egyet a szűk baráti körömnek, egyet pedig édes szülővárosom volt és jelenlegi lakóinak. Ez utóbbi igencsak szépen fejlődik, immár lassan másfél éve. Amiért billentyűt „ragadtam”, az az a tény, hogy mind több olyan embert fedezek fel, akikről még csak nem is feltételeztem, hogy egyáltalán interneteznek, vagy maximum annyit, hogy emailt használnak. Idős emberekről van szó, sokan jóval hetven felettiek. Ez a tény indított el egy gondolatmenetet bennem. Sőt, kérdések sorozata fogalmazódott meg a fejemben. Vajon meddig duzzadhat ez az igen népszerű oldal? Annyira hozzánk nőtt, hogy hihetetlen. Ha az utcán összefutunk jó baráttal, ismerőssel, mind többször búcsúzunk így: majd beszélünk a Facebookon! Vállalkozás, ha sikeres szeretne lenni, Facebook-oldalt hoz létre. Hihetetlen nagy reklám lehetőség. Cikkek, irományok alatt ott a kicsi kék kocka, amivel megmutathatjuk mit olvasunk éppen, mi az ami tetszik. Tüntetések szerveződnek, aminek hatására rengetegen mozdulnak. Titkok lepleződnek le, kivesézik egy-egy ismert ember viselt dolgait. Cicát, kutyát vesznek a szülők a lurkóknak, ha bizonyos mennyiségű „lájkot” összegyűjtenek. Olyanok, akik kevésbé jártasak az oldalon, egy-egy kép alatt privát beszélgetést folytatnak. Komoly cégek ellenőrzik a munkahelyre jelentkezők profilját, és mérvadó az illető „viselkedése” a Facebookon, a döntésben, hogy megkapja az állást vagy sem. Átláthatóak lettünk. Önszántunkból. Ha rossz a kedvünk, kiírjuk, ha családi esemény volt a hétvégén, fotókat osztunk meg róla, besöpörve a standard hozzászólásokat: ” de szépek vagytok!”. Nem sorolom tovább, mert mindannyian átéljük. Inkább felteszem a kérdéseim, halványan reménykedve abban, hogy érkezik majd egy-két válasz…
Biztos, hogy jó ez nekünk? Nem vész el a magánéletünk? Függők lettünk ettől a sokak által szidott, mégis használt közösségi portáltól? Jó vége lesz ennek…? Lesz egyáltalán vége…?
Lakó Péterfi Tünde
