Ejha. Vajon mekkora az a bizonyos fa, amibe finom női kacsónk belevágta a fejszét? Ha érzéseim nem csalnak, akkor nem kicsi… Nem kevesebbe kezdünk bele Marikával, mint abba, hogy megosszuk legmélyebb gondolatainkat a nagyközönséggel. Elsősorban adni szeretnénk. Nyújtani valamit. És felvetni a kérdést: mennyire külön világ egy harminc és egy negyvenhat éves nő élete, gondolkodása ma Erdélyben, Marosvásárhelyen, melyik témában mit látunk, generációs korkülönbséggel.
Miközben mindketten anyák vagyunk, nők, két-két fiúgyermekkel. Tudjuk közelíteni a gondolatainkat, vagy sem? Marika nagyon izgul, ez az esti beszélgetésünkből kiderült. Jómagam is, nem tagadom, izgatott vagyok, és alig várom a reakciókat. Nem ismerjük egymást személyesen. Elképzelek egy kedves, bájos kis teremtést, aki gyakran mosolyog. Akinek értékes gondolatai vannak, és aki szemtelenül fiatal. Szinte látom, ahogy a körmeit rágva gondolkodik, mit is írjon. És drukkolok neki. Várom már, hogy találkozzunk. Mielőtt rátérnék a bemutatkozásra, elmondanám az alapötletet: Naponta, kétnaponta írni fogunk, ugyanarról a témáról, saját szemszögünkből. Alaptéma mindig lesz, ezen kívül pedig a mindennapjaink apró, mégis oly fontos dolgai is szerepelni fognak a blogokban. Egymás írásait csak akkor látjuk majd, mikor már az olvasó is. Tehát nem egyeztetünk, így elkerülve azt, hogy egymás gondolatait befolyásoljuk. Ami még nagyon fontos: őszinteség. Csak és kizárólag. Egymással, a témával kapcsolatban, mindenben.
Szóval, az első téma a bemutatkozás. Lakó Péterfi Tünde vagyok, 46 éves. Két felnőtt gyermek boldog édesanyja, és másfél unoka még boldogabb nagymamája. Marosvásárhelyen születtem, nevelkedtem, majd innen indultam a nagyvilágba, meggyőződésem szerint azért, hogy megtapasztaljam azt, ami el volt számomra rendelve, és hogy végül belássam: boldog csak itthon lehetek. Írok, írogatok… Ide-oda publikálok. És sokat olvasok. Sokat gondolkodom. Ások. Gyakran igen mélyre, mert érteni szeretnék végre dolgokat. Érteni a körülöttem pezsgő világot. Mind több érzést szeretnék átélni. Néha azt érzem, hogy veszedelmesen pörgök, és egyszer csak valami megálljt parancsol. Ez biztosan így is lesz, de nem most. Talán ennyit írnék magamról, esélyt hagyva az olvasónak, hogy az elkövetkezendő blogokból jobban is megismerjenek.
Belevágunk. Marikával. Lesznek jó, és lesznek kevésbé jó napjaink. Persze nem ugyanakkor. De remélem, hogy szerzünk egy pár vidám pillanatot az olvasóinknak. Remélem, hogy el is gondolkodtatunk embereket, bizonyos témákról. És nagyon remélem, hogy szeretni fognak bennünket, így közösen, és külön külön… Hát akkor… csapjunk a lovak közé!
U.I. Olvasóinkat arra kérjük, jelezzék bátran a véleményüket. Jó lesz tudni, hogy ki mennyire szeretné, hogy folytassuk, mennyire keltettük fel az érdeklődést.
Lakó Péterfi Tünde
Na most légy okos Domokos, izé, akarom mondani Marika! Mindig szerettél volna írni, itt az alkalom…lássuk mi van abban a tökben a nyakadon?!
Véletlenek nincsenek…ezzel fejeztük be beszélgetésünket…egy olyan nővel , akivel szemtől szembe sosem találkoztunk, mégis akkora hite van bennem, hogy velem akar valami csodálatosat kezdeni…írni……
Még mindig nem térek magamhoz, csak a gondolattól….bevallom őszintén …félek….félek, hogy nem vagyok ehhez megérve, de Tünde úgy érzi, hogy igen…és véletlenek nincsenek….
30 éves vagyok. Anya, feleség, nő… E három szó sok mindent megmond és takar! Lesz ami kikívánkozik belőlem ezekkel kapcsolatban (is). A gyermekeim a mindenem! Ők az élet, ők a jövő, ők a szeretet, ők azok, akiket féltek , akiket minden rossztól meg akarok óvni, egy szebb és jobb világban nevelni! Nekem nem volt gyerekkorom. Illetve volt, de kevés ideig volt boldog. Részletekbe egyelőre nem mennék bele, mindössze annyit írnék le: Édesanyámat 13 évesen vesztettem el, azzal nagyjából véget is ért!
Vissza a jelenbe. Itt vagyok, ülök a lapítóm előtt s gondolkodom, hogy mit írjak? De hiszen már írok…Jó lesz írni Vele! Tündével! Máris felnézek Rá! Ő már tud! Vajon Ő mit ír? Ez fut át az eszemen újra és újra!
Éjjel 2 óra van…én meg írok! Tünde büszke lenne rám ! Reggel kettő darab álmos lurkót kell talpra tegyek s óvodába vigyek…
——–
Ennyit az álmos lurkókról… Szószerint feltápászkodtam a reggel valahogy. Szembenéztem a tükörben valakivel, mámoromban talán 10 másodperc kellett, míg ráismertem kié az a borzos fej, azok a karikás szemek. Én voltam az! Nem kávézom, pedig belöttyinthettem volna egyet, talán jobban vittek volna a lábaim az óvoda fele. Gyerekek oviba elszállítva… Vásároltam, fürdőt pucoltam, porszívózás elmaradt, főzve van tegnapról… Rohantam egész délelőtt, mégis szinte semmit sem csináltam! Egyéb sem járt az eszemben, csak az , hogy írnom kell még! De miről? Hát erről… tessék, meg van írva!
Mihály Mária Ibolya
Új rovatunk a két szerző kérésére nem publikálható más oldalon!
