Emlékszem gyerekként rengeteget olvastam. Egy időben azt is lejegyeztem, hogy egy évben hány könyvet olvastam ki. Arra is emlékszem, hogy milyen nagy szenzáció volt a 2000-es években az Erdélyi Magyar Könyvklub katalógusa, napokig lapozgattuk a liciben, akkoriban rengeteg könyvet vásároltunk. Azóta ritkábban olvasok könyvet, az olvasásaim leginkább az internetre redukálódnak, a mindennapi hírekre, bejegyzésekre. Tünde és Marika ma az olvasásról írt nektek.
Lakó Péterfi Tünde – Tamási az, akit a tíz körmömmel kaparnék ki sírjából
Könyv. Pár betű, ami bennem mégis érzések, hangulatok, gondolatok tömkelegét indítja el. Egészen kicsi gyermekként szerelmese voltam már a betűknek, és ez az idők folyamán nemhogy csökkent volna, de duzzadt, hatalmasodott, és immár magam is botcsinálta ugyan, de író ember lettem. Nem sokat kell törnöm a fejem, mely könyvek voltak azok az évek során, amelyeknek hangulatára mai napig emlékszem. Mindjárt itt van Nemtudomka Napvárosban. Micsoda élmény volt végig járni Nemtudomkával és Pöttyömpöttyel a picurkák országán! Mennyit izgultam, hogy a szamárrá változtatott picurka visszaváltozzon! Mit nem adtam volna egy pohárnyi málnaszörpért az ingyenes automatából! Aztán az igazi égszínkék! Mai napig hiszem, hogy Ferkó tényleg megtalálta azt… Milyen csodás lenne, ha birtokában lehetnék egy cseppnyi igazi égszínkéknek, amit ha ráfestenék a falamra, olyan lenne, mintha egy darabka kék ég lenne a szobámban. Akár ott is követhetném hogyan kel fel a nap, s nyugszik le, igaz, törölgethetném az eső hagyta víznyomokat is, és bizonyára megijednék zivatar idején. Csipike. Felnőttkoromba is magammal hoztam, sőt, használom az interneten, mint fedőnevet. Csipikének gyöngyvirág van a kalapjába tűzve, pocakos kis törpe, piros-fehér csíkos nadrágban, és majd’ akkora lábbal mint ő maga. Kukucsival, Madárral, Rézúrral együtt a szívemhez nőttek. Ugye, azt nem is kell mondanom, hogy együtt dideregtem vizesen Nemecsekkel, a Pál utcai fiúkból, s kicsit magam is beteg lettem, vele együtt…?
A családunkban mindenki olvasott, olvas. Úgy tűnik öröklődő a „kór”… Olvasunk útközben, olvasunk este, az ágyban, Uram bocsá’ evés közben vagy a fürdőben… Amikor befejezek egy könyvet, és még nem kezdek el másikat, fura hiányérzet kínoz. Mint amikor az ember tudja, hogy üres a kamra, és valahogy meg kell tölteni, de még ne tudja mivel. Fiatal korom könyveit mostanság újraolvasom. Érdekes. Más szemmel teszem ezt, érettebb lélekkel, már a sorok közt is olvasni tudok. Mikszáth, Jókai, Móricz, és a szívem csücske, nagy szerelmem: Tamási Áron.
Tamási az akit a tíz körmömmel kaparnék ki sírjából, hogy még, még, még írjon, sokat, ízesen, lélekhez szólóan, szívfacsaróan… Azt a nemes egyszerűséget, azt a mélyről jövő színes szóhasználatot soha más írónál nem tapasztaltam. Szomjúhozom a szavakat amit Ő vetett papírra, és mindannyiszor fáj, ha befejezem egy-egy rongyosra olvasott könyvét. Amikor a könyvespolcom előtt elhaladva, szemembe ötlik egy műve, már szebbé válik a világ.
Legfrissebb hírek
Beszélem a német nyelvet, olvasok, írok is ezen darabos, katonás nyelven. Amikor idős ápolóként Németországban dolgoztam, bizony megesett, hogy olvasni való nélkül maradtam. No, de a derék németeknek is akad könyv a polcon, nekifogtam hát azokat olvasni szabad időmben. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire hálásak lehetünk édes anyanyelvünk csodálatos gazdagságáért! Mennyivel mélyebben érint meg az írott szó, ha magyarul olvasom! Mennyire lélekhez szólóbb! Mennyivel ékesebb, kifejezőbb! Alázattal kellene használjuk, mély tisztelettel… Hogyan is fejezhetném be másképp ezt a gondolatsort, melyet leírtam, mint egy Tamási Árontól való idézettel? Buzdítva mindenkit, hogy tartsuk magunkat az Ő szavaihoz:
„A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt.
A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányzott életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” (Tamási Áron)
Mihály Mária Ibolya – Nem én vagyok a hibás, hanem a technológia
Én és a könyv… ez fogadott ma este, amikor kényelembe helyeztem magam a „lapítóm” elé. Erről írjak…
Én és a könyv, szégyen vagy sem, mostanában nem vagyunk valami túl jó kapcsolatban. Tavaly nyáron nekifogtam egy vámpírregénynek… azóta sem értem a végére. Napi szinten kedves barátom a meséskönyv, azt orrvérzésig olvasom. 🙂 De nem, nem én vagyok a hibás, nem ám, hanem a technológia! Ő az! Jó, tudom, hogy én, de könnyebb így mást hibáztatni, hogy nem vagyok képes kézbe venni és elolvasni egy könyvet! Mert minden megvan interneten. Egy szakkönyvet nem nyit ki az ember, inkább utánanéz virtuálisan annak ami érdekli. Hát nem könnyebb beírni a kulcsszavakat? Máris kidob a kereső egy csomó laskát. Ha könyvet vennénk a kezünkbe, végig kéne talán olvasni, amíg választ kapnánk kérdésünkre. De legalább nem lenne laska! Aztán ott van a televízió. „Drága barátunk” szórakoztat, már akit, de meg vagyok győződve, hogy mindennapos tevékenységeink közé tartozik. Pedig szinte nézhetetlen a műsor, legalábbis itt nálunk. Mégis a könyv elébe helyezzük. Nagyon nem kéne!
Milyen jó is volt régen, amikor kézbe vettem, vettünk egy jó kalandregényt, nem tudtuk letenni. Szó szerint szemem esett ki, de a paplan alatt is olvastam. Micsoda csodás dolog is a könyv! Hányféleképpen tárja ki tartalmát? Mindenki másként éli meg a történetet, az elolvasott szöveg más és más képpé formálódik, ahány olvasó annyi elképzelt helyszín… Hol vannak azok az idők? Ezt magamtól kérdem! Regények, versek, mennyire szerettem… még írtam is. Kicsit csalódott is vagyok magamban, hogy ennyire eldobtam magamtól ezt a csodás dolgot! Ez a rohanó világ, amiben semmire sincs időnk… És megint más a hibás…a világ… Dehogyis a világ! Szerencsére a könyv olyan barát, akit mindig megtalálok! Ott is van a polcomon, többedmagával. 🙂
A könyv a tudás fája, mondja egy magyar közmondás. És valóban az. Tanít. Jókai Mór , Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond , Tamási Áron regényei, az én generációm rajtuk és velük nőtt fel. Petőfi Sándort bárhol elszavaltuk, Vörösmarty, József Attila és sorolhatnám, megihlettek, tanítottak, faragtak, csiszoltak minket… Köszönöm neked kedves könyv, írók és költők, köszönöm, hogy tanítottatok!
Új rovatunk a két szerző kérésére nem publikálható más oldalon!
