Történelmi volt a tegnapi nap. Bizonyára sokunk számára felejthetetlen marad 2013 március 10. Felemelő volt együtt lenni, egy emberként kérni az autonómiát, megmutatni, hogy így is lehet. Békésen, egységben. Mellkasunkat feszítette az érzelem, a büszkeség, amikor az Úr imáját elmondtuk, amikor a székelyhimnuszt vagy magyar nótáinkat énekeltük. Büszke vagyok nemzettársaimra. Nagyon büszke.
De nem vagyok büszke a politikusokra. Nem engedték elmúlni ezt a napot sem anélkül, hogy kihasználták volna az alkalmat arra, hogy ócsárolják politikai ellenfelüket. És nem vagyok büszke egy csoportra, akikről nem derült ki számomra, kik voltak, honnan jöttek. Akik azt skandálták, hogy Erdély Magyarországé. NEM! Tévedés ne essék! Mi nem azért mentünk ki, hogy ezt érjük el! NEM! NEM! NEM!
Autonómiát akarunk, függetlenséget! Nem elcsatolást! El kell mondanom, hogy ekkor mutatta meg igazán az erdélyi nép, azaz mi, hogy nem vagyunk befolyásolhatóak! Tudjuk mit akarunk! Amikor a szervezők bejelentették, hogy vége a tüntetésnek, megköszönve azt, hogy ott voltunk, ez a maroknyi csoport fekete zászlókat lobogtatva, tett egy kísérletet arra, hogy ne tartsuk magunkat ehhez. Nem járt sikerrel. Mi hazaindultunk. Ugyanolyan méltósággal, egyenes gerinccel, ahogy végig tettük ezt. Azt gondolom, példaértékű az egész világ számára az az udvariasság, ahogy egymással viselkedtünk, az a civilizáltság, amit tanúsítottunk! Egy papírzsebkendő, nem sok, annyi szemetet sem hagyott maga után senki. Így kell ezt. Így fogunk eredményt elérni. Meggyőződésem.
Büszke vagyok a nemzettársaimra. Az egyszerű, nemeslelkű nemzettársaimra. Akikkel megmutattuk a világnak kik vagyunk! Isten áldja az erdélyi népet!
Lakó Péterfi Tünde
