Benedek Ildikó-Annabella lett a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem évfolyam első tanulója, így neki jutott a tisztelet, hogy beszédet mondjon a 2017-es ballagási ünnepségen.
Tisztelt tanárok, kedves szülők, rokonok, barátok, akik értünk vagytok itt most, és legfőképpen kedves diáktársaim (mert ez a nap, bármennyire hihetetlen még, de rólunk szól)!
Nekem jutott a megtiszteltetés – amit ezúton is hálásan köszönök –, hogy megpróbáljak itt mindannyiunk nevében beszélni. Elismerem, ez számomra különösen nagy kihívás. Ennek ellenére igyekszem eleget tenni a feladatnak.
Beszédemre készülve, jónéhány nosztalgikus pillanatot éltem meg. Elsősorban természetesen az első éves anatómiás szenvedésünk jutott eszembe, ugyanis sokunk számára az volt a legintenzívebb: szó szerint bedobtak minket a mélyvízbe; vagy inkább beugrottunk? Amikor – kis túlzással élve – még abban sem voltunk biztosak, a jobb vagy a bal oldalunkon van a lépünk. Aztán az sem volt könnyű feladat, hogy a nomina anatomicát megszokjuk. De valahogy túléltük az első két, legnehezebb évet, minden egyes megpróbáltatásával együtt. Bár voltak pillanatok, amikor azt hittem, már ott abbamarad az orvosi egyetem.
Legfrissebb hírek
Utána szép lassan következett a “második felvonás”, a klinikum, amikor alkalmunk nyílt méginkább betekintést nyerni a szakma rejtelmeibe, szépségeibe. Belgyógyászat. Sebészet. Endokrinológia. Neurológia. Pszichiátria. Infektológia. És még sorolhatnám – mindegyiket legyőztük! Mindeközben szenvedtünk, kínlódtunk, kétségek közt hánykódtunk, esetleg megkérdőjeleztük a döntésünket. De mindezen nehézségeken túlléptünk. És most itt vagyunk. Mindannyian.
Persze volt rengeteg felemelő, emlékezetes, csodás, remélhetőleg örökre megmaradó pillanat is az évek során, mindannyiunknak másféle, egyetemmel és egymással kapcsolatosan. Azt hiszem, évek múlva visszatekintve, ezeket az utolsó, sokkal intenzívebb, élményekben méginkább telített heteket is ide soroljuk majd. Kívánom, hogy az emlékeken kívül a kialakult kapcsolatok, barátságok is megmaradjanak, hosszútávon is. És kívánom, hogy a vicces, szép, kedves emlékek a következő időszakban kitartás, erő és elhatározás forrásává váljanak számunkra.
Hihetetlen, hogy végére értünk ennek a különleges, néha ijesztő, de néhol gyönyörű hat évnek! Belegondoltatok, mennyit dolgoztunk mi ezért? 5744 egyetemi órát éltünk túl, ami 239 teljes nap, ami egy év kicsivel több mint 65%-a (reggeltől estig, illetve estétől reggelig számolva) (a szessziókról nem is beszélve!), és most itt állunk mi, pontosan 399 orvostanhallgató, többi kollégáinkkal együtt pedig összesen 842 ballagó diák!
Itt vagyunk, és szinte 400-an fél óra múlva együtt mondhatjuk el a hippokráteszi esküt! Ami hatalmas jelentőségű és súlyú szimbolikus lépés lesz számunkra, ugyanis általa az orvosi hivatás gyakorlásának szenteljük életünket. Az eskü szövegét idézve, „ünnepélyesen, szabadon és becsületünkre“ fogadjuk, hogy életünket az emberiség szolgálatára szánjuk, tanárainkat tiszteljük, kollégáinkra testvérként tekintünk.
A most átélt nagyon különleges pillanatok halmazáért hálával tartozunk tanárainknak, de elsősorban szeretteinknek, főleg szüleinknek, akik rengeteg áldozatot hoztak meg értünk. Úgy gondolom, mindannyiunk nevében megköszönhetem nekik ezeket! A mi sikerünk az ők sikere is, úgyhogy remélem, mindenki szeretteivel együtt osztozhat a mai nap örömeiben!
Mivel nem szeretnék visszaélni a türelmetekkel, még csak annyit mondanék, mindannyiunknak azt kívánom, olyan döntéseket hozzunk, úgy válasszunk a következő hónapokban, évben, hogy utunk elvezessen odáig, hogy a szakmánk lehessen a hobbink, azaz nap mint nap motivációval tele, lelkesen végezzük a hivatásunkat. Közhelyként hangzik vagy sem, hiszem, hogy a többi majd jön magától.
Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet! És gratulálok mindannyiunknak!
Forrás: blog.umftgm.ro
