Nyurga alakja ismert volt az egész városban. Legtöbbször az állomás környékén tűnt fel. Ritkás, szalmasárga haja a koponyájára tapadt, orra karvaly csőrére emlékeztetett, fura ellentétben állt ívelt, már-már nőies szájával, gödröcskés állával. Mindig frissen borotvált volt, kivéve mikor a szekuritáté falai közt töltötte az éjszakát. Elég sűrűn vendége volt a Rigó utcai épületnek, nem tudott, de nem is akart lakatot tenni a szájára. Egyenes tartású ember volt, a gerince nem görbült meg, fizikailag sem… Bolondnak tartották. Nem ok nélkül. Főleg ha ivott vadult meg… Naphosszat tudta szidni a románokat egy-egy kisfröccs mellett. Hangosan, tele szájjal. Nem félt, pedig tudta, hogy verés lesz a vége. Bevitték, megverték, kiengedték. S kezdte elölről. Volt rá példa, hogy bőrönd cipelés közben hangosan kiabálta: Nem bírom, nem bírom!!! Egy fiatalember odavetette neki: Tegye le, ha nem bírja. Mire ő: Maga marha! A rendszert nem bírom! Persze milicisták is voltak a környéken… Megint bevitték…. Megint verés lett a vége.
Bucur, a törzskocsma nagyromán iszákosa kicsi köpcös ember volt. Pocakjánál csak a magyar-gyűlölete volt szembetűnőbb. Borvirágos orra még jobban elvörösödött mikor teli torokkal szidta a magyarokat, s átterjedt dagadt arcára is a pír, amint Siklódit meglátta belépni. Malac szemével dühösen kancsított, s még jobban rázendített ilyenkor az átkozódásra. Siklódi se hagyta magát, cifrázva szidta a románokat, még mielőtt az italát megkapta. Izzani kezdett a hangulat, a többi vendég sunyin hallgatott, nem mertek állást foglalni. Már nem is figyeltek arra a másik mit mond, csak fújták a magukét. Bucur az asztalt csapkodta közben, Siklódi hosszú lábaival toppantott nagyokat. Önmagukat hergelték.
Egy idő után elhallgattak. Siklódi lehajtott fejjel ült, mintha nehéz lenne a bortól. Abban a pillanatban emelte fel a fejét és a hangját, amikor belépett a két egyenruhás az ajtón. Nem vette észre, talán ha észreveszi se törődik velük. Hévtől csillogó szemmel kezdte énekelni :
Ki tudja merre, merre visz a végzet…
Nem engedték végig énekelni. Mire odáig jutott, hogy „ne hagyd elveszni…”, már kattant a bilincs a csuklóján. Nagyobb verést kaphatott mint addig bármikor… Napokig nem kiabált, nem szidta a rendszert se, a románokat se. Már-már úgy tűnt, hogy sikerült belefojtani a szót, sikerült megtörni… Csendesen cipelte a bőröndöket az állomáson. Egy nap aztán megvárta míg sok utas gyűlt össze az állomáson, a láthatáron milicista sem volt, s elkezdte énekelni ott ahol abbahagyta utolsó alkalommal:
… Erdélyt Istenem!!!
——————————————————–
Botos Jóska mindig elegánsan járt. Ha nem is öltönyben, nyakkendővel, de legalább zakó volt rajta. Ezek a ruhadarabok tele voltak kitüntetésekkel, jelvényekkel. Büszkén járt, kifeszített mellel, a napfény meg-megcsillant az aranyozott, ezüstözött fémdarabokon. A maga bolondériájával együtt finom úriember volt. Soha nem hangoskodott, nem zaklatott senkit. Ellenőrnek adta ki magát a vásárhelyi buszokon. Udvariasan odament az utasokhoz és kérte a jegyeket. Amikor a buszok kiindultak a garázsból széles karmozdulatokkal, segítőkészen irányította azokat. Szaladt a buszok előtt, mutatva a helyes irányt. Szegény Botos Jóska már a mennyei buszokon száll fel az első ajtón, s mondja: kérem szépen a jegyeket elővenni ellenőrzésre.
——————————————————–
Ida a Dácsia piac környékén lebzselt mindig. Táskáját lóbálva, tánclépésekkel haladt, énekelve. Bolondos teremtés volt ő is. Volt, hogy kiállt az erkélyre, s meztelenül áriázott. Mindig a szeretőjével dicsekedett, de senki nem vette komolyan, hogy van olyan férfi aki szóba áll vele. De aztán egy szép napon Ida férjhez ment, egy kislánya is született. Nem tudni, hogy a férje milyen ember volt, de elvette a félkegyelmű lányt. Ida elvégezte a teendőit, így-úgy nevelte a kislányát, takarított, főzött, bevásárolni járt, természetesen énekelve, tánclépésben, táskáját lóbálva. Egy szép napon takarítás közben rosszul mozdult, elesett és úgy beverte a fejét, hogy eszméletét vesztette. Mikor magához térítették egy teljesen új asszony volt. Nem tudta kicsoda az a férfi, ki a kislány… és az agya kitisztult. Normális lett. Csak nem emlékezett az „előző” életére, mindig meséltette az emberekkel, hogy milyen is volt a „táncos-táskalóbálos-áriázós” Ida…. Vannak még csodák.
——————————————————–
Borbát Ádám olyan bolond volt, aki túljárt az emberek eszén. Mai mentalitással nem is neveznénk bolondnak… Hanem jó „üzletembernek”. Eladta a vásárhelyi cukorgyár fa kerítését, akadt rá vevő. No meg egy falu villanyoszlopait, a templom harangját… Nem sok mindent tudok róla, de a fentieket érdemesnek láttam lejegyezni.
——————————————————–
És Jócka. Róla már írtam, de mostanság érdekes dolog történt vele. Egyik marosvásárhelyi rádió munkatársai elvitték Törökországba. Amikor hazajött , a nővéremnek mesélte az élményeit:
– Képceld! Meg kellett fürödjek! Le kellett vágjam a körmeim! Meg ic kellett borotválkozzak! Te, a repülőn féltem, de lekötöctek. Képceld, nem lehet civarazni a repülőn!
Hol voltatok Törökországban Jócka?- kérdezte a testvérem.
– Há ott ahol sok cónak van! Megvan! Tenger!
– S fürödtél a tengerben?
-Nem! Há mind mondták, hogy menjek, de nem vagyok bolond! Feküdtem a cobámban, odahocták a cört, néctem a tévét! S ettünk! Képceld! Volt leves is, második is! Ollinkluciv volt! Acc egy civarat?
Jóckának nagy élmény volt. Már az is, hogy volt leves is és második is…
Lakó Péterfi Tünde
