Amikor még a vajat, a cukrot és a húst nem porcióra „osztották”, amikor még nem csak vodka és halkonzerv volt az élelmiszer boltok polcain, azokról az időkről van egy pár kedves emlékem. Mi blokkban laktunk, de nem messze tőlünk voltak még családi házak, zsebkendőnyi kertekkel. A pénz akkor sem vetette fel az egyszerű embereket. Főleg a nyugdíjas néniket, bácsikat. A Poklos patak partján egyik oldalt voltak a blokkok, a másikon még ezek a házacskák. Ma már nincsenek ott a házak.
A mi szüleink is ezektől a szegény idős emberektől vásárolták a zöldségfélék egy részét. Nem mindent, mert volt bizony, amit nem kaptunk meg náluk. Mindjárt az első házban lakott Saláta néni. Mi, gyerekek neveztük el így, az igazi nevére nem emlékszem. Ő csak salátát és kaprot árult, ennyit tudott termeszteni a kis kertjében. Amint az első fej salátákat leszedhette, kirakta a hokedlit, egy tálban takarosan elrendezte a fejeket, ő maga pedig egy ócska kis fa széken ülve várta a vevőket. Sokan csak azért álltak meg mellette, hogy szóba elegyedjenek vele. Kedves néni volt, jóságos, és ráadásul olvasni is szeretett, tehát volt miről beszélgetni. Mi, gyerekek, szívesen szaladtunk le egy-egy fej salátáért, egy csokor kaporért Saláta nénihez. Mindig volt a kötényében egy pár szem savanyú cukor amit szétosztott köztünk.
Aztán ott volt Uborka bácsi. Ha emlékezetem nem csal, ő a harmadik házban élt. Nagydarab, kackiás bajszú ember volt, dörmögő hanggal. Az ő neve sem ugrik be… azt hiszem nem is tudtam az igazit. A hokedlis megoldást választotta ő is, neki is volt egy kisszéke, azon ücsörögve várta a vevőket. A gyerekeket különösen szerette. Mindig volt egy kedves története számunkra. sok esetben haza kellett szaladnunk a történet után, hogy megkérdezzük: mennyi uborkát is kellene vegyünk? Ugyanis a történetek végére elfelejtettük… szájtátva hallgattuk az öreget, és amint befejezte, rimánkodtunk neki, hogy még, még, még meséljen… De Uborka bácsi mindig csak egyet mondott el a meséi közül, utána kíméletlenül hazaküldött bennünket.
És a nyáron kakast, télen sült gesztenyét áruló néni a Bolyain! Na meg a Számológépgyárral szemben lévő erdő szélén tökmagot, napraforgót kínáló mamik! Bámultuk a kezük gyorsaságát, amint az újságpapírból egy-kettőre tölcsért formáltak, és egy lejért megtöltötték a finom sós, pirított maggal. Sose volt avas egyik sem… Majdnem kihagytam a nénit, aki az iskolánk kapujában árulta a frissen sült aranyszínű pánkót a nagyszünetben! Azóta sem ettem olyan finom, foszlós pánkót.
Szívesen emlékszem rájuk. Szép emlékek a gyermekkoromból. Nem tudom, élnek-e, halnak-e…Valószínű, hogy már nem… De ha élnek, akkor a jó Isten éltesse még őket sokáig, ha már elhunytak, kívánom, hogy nyugalmuk legyen csendes..
Lakó Péterfi Tünde
