Visszapillantó tükörben… az „orvosok”

Lejárt. Mentünk, pecsételtünk és próbáltunk belelátni a voksolók fejébe. Te kit választottál? Keresztapám is eljött, ő csak 86 éves és gyengén látó. Nem engedték, hogy segítsek neki pecsételni. Pofáztam nekik. Azzal maradtam. A törvényt be kell tartani – mondták. Utáltak, mert azt mondtam nincs bennük omenie, és bun simt.

Aztán jött dédi is, 93 évet cipelve törékeny vállain. Megtette a kötelességét, nem maradt alul. Talpon maradt, mert teljesítette állampolgári – és nemcsak – kötelességét. Így tanulta, ezt látta szüleitől. Hogy jó helyre tette a stampillát, már csak a fennvaló tudja.

Mások pedig elunták, kirándultak, söröztek. Úgyis mindegy alapon. Minek kell magyar orvosi kar?

S az orvosok… Ja, tehetem őket idézőjelbe? Az egyik már elfelejtette, hogy miről is tanult, de átoperálja, mint egy rossz plasztikai sebész a várost. Szavazott rá fű és fa… Pénzért, vacsoráért stb. A másik meg kijelenti mint egy durcás gyerek, a játszótéren, hogy nem műt meg senkit, mert kevesen szavaztak rá. Atyaisten, hova jutottunk. Akikre felnéztünk, mert mégis nem két krajcáros emberek. Szegény fiatalok van mit tanuljanak. A sikereinket magunk, míg a kudarcokat a sors számlájára írjuk. És főleg nem hányjuk fel, hogy életeket mentettünk. A nagy vajúdásban kiábrándultunk, mennénk a világba…De, lépjünk tovább és maradjunk a Téren, mert az mindig a miénk…Aki pedig elmegy, csendben tegye, hogy senki meg ne hallja… A szentlélek vezérelje!

Suba Köpeczi Júlia

Share this post

PinIt
scroll to top