Meleg van a kisterem előterében, megfordul a fejemben, hogy a zakómat is beadjam a ruhatárba, de végül mégsem teszem, nem marad idő rá. Mehetünk be. Megcsap a friss, fenyőillatú, hegyi levegő, hirtelen egy fenyvesek közt megbúvó falusi ház udvarára nyíló, ácsolt kapu előtt találjuk magunkat. Átlépve a kapun, fűben lépkedünk a helyünk felé. Hosszú faasztal körül támla nélküli padok és két szék. Az asztalon félig telt pálinkás üveg, poharak. Az a benyomásom, hogy csak beszaladtak a házigazdák a kis konyhába valamiért, félbehagyva az iszogatást. Mintegy gondolataimat igazolva, bennteremnek a szereplők, és egy beszélgetés közepébe csöppenünk. Gheorghe, a tanító ( László Csaba), Dragomir, a kocsmáros (Bányai Kelemen Barna), és annak felesége, Anca (Berekméri Katalin), összeszokott hármasnak tűnik. Érződik, hogy a fiatal tanító, aki jellemben és viselkedésben is a házigazda ellentéte, mindennapos vendég a háznál. Dragomir enervált, le s fel járkál, buzdítva Gheorghet, hogy olvassa tovább a hírt az előtte szétteregetett újságból. Anca egyenes derékkal, sebtében felcsavart, laza konttyal ül kissé távolabb a férfiaktól, bibliát olvas. Hamar kiderül, hogy egyiküknek sem közömbös az újságcikk. A fogadós és neje kilenc esztendeje élnek házasságban. Gyűlölködve váltanak egy-egy pillantást, mikor egymáshoz szólnak kétféle szenvedély villan közöttük. Anca bosszúvágya és Dragomir még élő, de szabadulni vágyó szerelme. Szabadulni vágyó, mert a rég elkövetett bűn megmérgezte a kapcsolatot. Már ő is bevallaná, mit tett, bűnhődne a gyilkosságért, de még harcol önmagával. Közben provokálja az asszonyt, dühösen, vadul követeli, hogy sírjon, kergeti el a közeléből, a hajától fogva rángatja, végül ő az aki elrohan, mint egy űzött vad.
A tanító szerelme az asszony iránt, egyértelmű. Szenved a visszautasítástól, tudja, hogy a nő gyűlöli a férjet, nem érti miért nem hagyja ott, és lesz az övé. Anca-nak csak egy célja van: a megtorlás. Nem riad vissza semmiféle eszköztől. Tüzesen vall ő is szerelmet Gheorghe-nak, és eléri a célját: ígéretet csikar ki a fiatalemberből, s az hajlandó megölni a kocsmárost, ha az asszony jelet ad. Ion (Györffy András), a bolond, bányából szökött meg, ahova kilenc éve került, ártatlanul elítélt rabként. Gyilkosságért. A dráma egyik csúcspontja, amikor kiderül: Dragomir helyett vezekelt, ebbe őrült bele.
Frenetikus az előadás. Mi, nézők, ott vagyunk, átéljük. Mozdulunk, mikor a részeg kocsmáros bántalmazza a törékeny asszonyt, de Dragomirt is védeni szeretnénk, mire a végkifejlethez ér a darab. Védeni a bestiától, aki gonosszá lett, aki előtt semmi sem szent. Úgy beszél Istennel mint egyenrangú partnerrel, perlekedik vele, indulatosan vonja felelősségre, a könnyek, melyek bőséggel folynak, már régen csupán a bosszú könnyei. Az egész estét körüllengi a román parasztok hite, amely a mi szemünkben inkább sötét babonának tűnik. A magától becsukódó kapu, az önállóan kivágódó konyha ajtó, az asztalon tovacsúszó Biblia, mind sötét borzongást váltanak ki a nézőből.
Be kell vallanom, ezt a darabot sem először élvezhettem. Szeretem újra és újra átélni a darabokat. Szeretem azt, hogy láthatom mint fejlődik az egész, mint formálódik. Így mikor odáig jutok, hogy ajánlhatom másnak, tehetem ezt nyugodt szívvel. Mint ahogy most is ezt teszem. Biztatok mindenkit: nézze meg a Megtorlást. Fantasztikus élményben lesz része! A Tompa Miklós Társulat színészeire ismét büszkék lehetünk! Nemkülönben a rendezőre, a díszlettervezőre, és minden munkatársra. Köszönet nekik!
Ion Luca Caragiale: Megtorlás. Berekméri Katalin ( Anca) , Bányai Kelemen Barna ( Dragomir), László Csaba ( Gheoerghe), Györffy András ( Ion) . Zenész: Ráduly Zsófia. Díszlet- és jelmeztervező: Lia Dogaru. Rendező: Kincses Elemér.
Lakó Péterfi Tünde
