Március olyan mint egy alig-alig serdülő leány. Nincs kifejlődve, még csak bimbódzik, bontogatja kíváncsian apró kis szirmait, óvatosan figyeli a világot. Itt-ott még piszkosfehér hóbuckácskák fedik a testét, de langymelegével hamar eltünteti őket. A fénye viszont már szikrázóan verődik vissza a Maros töredező jegéről, hirdeti az új élet kezdetét, ritkásan felbukkanó szűzies, mégis élénk színeivel, csalogat a szabadba, és nekünk jobb lesz kissé a hangulatunk, érezzük, hogy ha belénk is mar még egyszer-kétszer a tél, fagyos karmaival, már látszik az éltető fény. Gyermekkorom márciusai pezsegtek az élettől.
Most már tudom, hogy a márciuska román szokás, de akkor még, ha hallottam is itt-ott, nem vettem figyelembe. Csak a kedves gesztus, ártatlan hiúságot legyezgető, jótékony hatása érdekelt. És igen, nekünk, magyar lánykáknak is ünnep volt ez… Ó, mennyit izgultunk, kinek hány piros-fehér szalagos buta kis csili-vilije lesz! Ha netán piros-fehér zöldben játszott, az külön öröm volt. Mert magyarságunk fontos volt. Nyolcadikára, aztán Édesanyánknak készítettünk kedveskedő, szeretettel teli képeslapokat, benne a saját fényképünkkel. Bizonyára sokunk Édesanyja őrzi a mai napig ezeket, az enyém már a mennyei ibolyamezőről néz le mosolyogva, s emlékezik sete-suta mozdulataimra, amint átadtam kis kezem munkáját.
Elmúlt ennek is a varázsa. Tovaillant a gyermekkorral. Sajnáljuk? Azt hiszem igen… De jöttek a kokárdás márciusok! Előbb titokban. Kamaszként és fiatal felnőttként a kabátunk alá rejtettük, csak bizalmas jóbarátnak mutogattuk, és olyan peckesen jöttünk mentünk, mintha ország-világ láthatta volna. Jó volt lázadónak lenni, jó volt a magyarságtudat, és talán édesebb is, ott dédelgettük a tiltott jelképet a keblünkben, a szívünkhöz nagyon közel… Aztán jöttek a szabad márciusok! Amikor nyíltan felvállalhattuk: magyarok vagyunk, ünnepelünk. Sokunk kivándorolt az anyaországba. Amikor először láttam szabadon árusított nemzeti színű kokárdát, az első reakcióm az ijedtség volt, az árus féltése, gyorsan körülnéztem, ki láthatja? Persze a következő másodpercben már mosolyogtam magamon, hisz Magyarországon voltam, ráadásul a szabad Magyarországon.
Ahogy Tamási Áron oly szépen leírta: „… nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk”, immár én is itthon vagyok, újra.
Gyönyörködöm immár másfél éve szülővárosom utcáiban, épületeiben, nem győzők betelni a várossal, pótolnom kell a távol töltött két évtizedet. És március itt kopogtat a kertek alatt ismét. Híres az idei március, jó előre készülünk rá, de nem tudjuk milyen lesz. Talán békés, felemelő, talán napsütötte, vidám. De benne van a levegőben valami másnak az esélye is… Egy borúsabb, szélviharos tavaszi nap szomorú ígérete is. Ahol mi, hétköznapi kis emberek, elő kell vegyük majd a józan eszünket, egyenes gerincünket, és csendes méltósággal, de nem megalázkodva kérnünk kell ami jár nekünk. Ami elvehetetlenül a miénk. Amit nekünk rendelt az Úr, mégis most elvenni készülnek tőlünk. Ismét. Nem hagyhatjuk. Nem legyinthetünk, nem bújhatunk a csendes vackunkba, arra várva, hogy majd mások megvédik az istenadta jogainkat. Legyünk ott, magyar testvéreim, mindannyian, e nevezetes év még nevezetesebb március tízedikéjén! Lehetőleg úgy, ahogy már a minap vágyakozva megálmodtam egy írásomban… Egységben, egymás mellett, és senki ellen.
Lakó Péterfi Tünde
