Valami készülődik. Ami, érzéseim szerint, nagy dolog, talán történelmi jelentőségű. Próbálok túlnézni azon, hogy mi az amit felfúj a média, mi az ami melldöngetésre késztet pár embert, hogy ihaj, mekkora magyar vagyok. Nehéz manapság magyarnak lenni, nehéz úgy kinyilvánítani a nemzeti érzéseid, hogy ne süssenek rád bélyeget. Vagy azt, hogy nem is vagy „igazi” magyar, vagy azt, hogy „nagymagyar” vagy. Érdekes, ez a szó, hogy nagymagyar, így egybe írva. Mostanában megjelent szavunk, és sajnos nem pozitív a hangzása. Mi, erdélyiek, együtt élünk a románokkal. Sokunknak, talán mindannyiunknak, vannak román barátai.
A szűkebb vagy tágabb családunkba is bekerült román nemzetiségű ember. Az embert látjuk bennük, esetleg a rokont. Ők is bennünk. Egymás mellett élni azt jelenti: megismerni a másikat, a szokásait, kultúráját, konyháját, gyengéit, és elfogadni olyannak amilyen. Cserébe mi is elvárhatjuk ugyanezt. Milyen egyszerű ezt leírni, és milyen nehéz a gyakorlatban tartani magunkat a józan észhez! Folyik a zászló-ügy, napok óta hangos a sajtó tőle. Ismerőseim százai tűzik ki a székelyzászlót, magyar és román, egyaránt. Jómagam is kitűztem. Mert nemes az ügy.
Nagyon sok román ember áll mellénk, sokan értik a lényeget. Semmi rosszat nem látnak abban, hogy van zászlója a székelységnek. De vannak akikre csak bámulok. És elhűlve kérdezem magamtól, vagy barátaimtól: azt hitték, hogy nincsenek jelképeink? Azt hitték, hogy ha voltak, eldobtuk magunktól? Nem vállaljuk fel büszkén? Pedig büszkék vagyunk a jelképeinkre, és úgy vagyunk büszkék, hogy nem akarunk az égvilágon senkinek ártani ezzel!
Valami készülődik. Valami nagy dolog. Nem tudhatjuk előre, mi lesz a vége, csak reménykedni lehet: jó. Jó mindenkinek. És reménykedni lehet, hogy az út ami a végkifejlethez vezet, nem lesz túl rögös, nem lesz kikövezve haraggal, harccal… Március 10. A Székely Szabadság Napja Marosvásárhelyen. Ott leszek. Ott kell lennem, véleményem szerint minden erdélyi magyarnak ott kell lennie, aki él és mozog. És békével, szeretettel kell ott lennünk. Méltósággal. Nem melldöngetős, kevély követelődzéssel, nem bántva másokat.
Feszíti a mellkasom az érzelem. A büszkeség, hogy meg tudjuk csinálni. Hogy meg tudjuk mutatni: egységben vagyunk, egymás mellett, és senki ellen! Véleményem szerint így, csakis így lehet eredményre jutni. Rajta testvéreim! Mutassuk meg a világnak, hogy az erdélyi gerinc egyenes, nem hajlik, ha muszáj, inkább törik!
Lakó Péterfi Tünde
